Ügyintézés négyhetesen

Éljen, kétszer is:
1. Ma (mármint én, Dóra) négyhetes lettem.

Ezelőtt négy héttel anyuci a nagy melegben a kórházi manzárdszobában nyögött nagyokat, én pedig odabentről egyre csak készülődtem erre a világra jönni. Nem tudtam, pontosan mi vár rám, mindenesetre kíváncsi voltam, így aztán kijöttem. Most épp a kiságyban fekszem, alszom-forma: közben-közben lábaimmal, kezeimmel úgy hadonászok, hogy szüleim azt gondolják, ismét felébredek. Ilyenkor délután apuci vállán alszom el legtöbbször. Egész kellemes olyan magasban lenni! De a térde és a hasa is kényelmes fekvőhely... mi tagadás, szívesen hallgatom, ahogy mindenféléket mesél közben. Szóval, higgye el mindenki: én apja lánya vagyok!

2. Sikerült anyucinak leadni a kérvényt a gyerekpénzre úgy, hogy közben én is jelen voltam.
Hát az úgy kezdődött, hogy kiszámítottam (én, anya): Dóra 9-ig nem kellene nagyon éhes legyen, viszonylag nyugodt, mehetünk a bácsi polgármesteri hivatalba. Csakhogy Dóra másképp gondolta: már akkor bömbölt, amikor a nagy mackós rugdalózót feladtam rá. Elindultam, mert azt gondoltam, a kinti levegő megteszi mindenkori hatását - tévedtem. Az úton szinte végig sírt a kisbabánk, de még inkább rázendített, amikor beérkeztünk az épületbe. Épp ez lendített egy nagyot az ügyintézés lassúnak ígérkező menetén. Szinte végig sírt-ordított, amíg a papírokkal egyik irodából a másikba járkáltam. Aztán, mikor a célba értünk, és már csak egy űrlap kitöltése volt hátra, elaludt. Felsóhajtottam, ugyanis kellemetlen volt, ahogy sokan rám bámultak, hogy mit keresek ott egy síró babával. A hazavezető úton kislányunk ismét jelezte: most már tényleg ideje lenne ennie. Ilyen gyorsan még sosem másztam ki a dombon, ráadásul babakocsival. De lényeg a lényeg: leadtuk a papírokat.