Intéznivalóm volt a városban, és mivel nem tűrt halasztást, fogaim közé vettem szívem: 10 óra után útrakeltünk. Dóra baba azonnal elaludt a kenguruban, én meg gyors léptekkel haladtam az állomás fele. Izgultam, mert féltem, nehogy megfázzon vagy túlságosan átmelegedjen a picink.
Buszra nem kellett várni, épp akkor jött egy, mikor odaértünk. Nem is volt sokkal melegebb benn, mint kint, ennek örültem. Az emberek tekintete fásult - rég nem utaztam, s ez most újszerűen hatott. Egy kedves nő kérdezte, hogy "Aveti acolo un puiut?" - és mosolygott hozzá.
Miután leszálltunk, igyekeztem úticélom fele, de még beléptem egy percre abba a templomba, ahol oly sok mindenért hálát adtunk, imádkoztunk. Ott történt egy decemberi hétfő délelőtt, hogy édesapával eljegyesedtünk. Hát nem csodás? Most kislányunkkal álltam ugyanott.
Egyezségünk szerint beléptünk édesapához is az iskolába. Épp csak beléptünk, mert a babánk még mindig aludt, és a legokosabbnak az tűnt, hogy azonnal induljunk is haza. Nemsokára ismét buszra vártunk, jött is, és 12,20-ra már itthon voltunk (a nagy dombot nem kellett megmásszuk, mert Zsuzsa épp akkor érkezett Lilivel és Verával az oviból, és felvettek kocsijukba). Szopikáltunk, és visszaestünk a mindennapjaink kerékvágásába. Hála, ez is zökkenőmentesen sikerült.
